Elgondolásom szerint az első három bejegyzésem az oktatást gyerek-, szülő- majd pedagógusszempontból közelítette volna, de nem tudok elmenni szó nélkül a héten nyilvánosságra hozott PISA-eredmények mellett én sem. Ebben az írásban található egy angol nyelvű pdf is, megcsodálható...

Már jó ideje vesszőparipám - többek között -, hogy tudatosan építik le a magyar oktatást. Hol van az már, amikor messze földön elhíresült képzéseink voltak, s iskoláinkba, egyetemeinkre azért érkeztek külföldről hallgatók, hogy szakszerű, sokrétű tudást szerezzenek, és olyan diplomát kapjanak, amelyet nemzetközileg is igazán elismernek?! Ma PISA-eredményekről beszélünk újfent, amelyek kétségbe ejtőbbek, mint valaha...

Körülbelül másfél-két órája hallottam Radó Péter oktatáskutatót nyilatkozni a témában. Mélységesen egyetértek vele abban, hogy az utóbbi néhány év oktatáspolitikája most már látványosan, kimutathatóan éri el céljait: évente több ezer funkcionális analfabétát képezünk. Radó az okokat az oktatási rendszer szétzilálásában, illetve módszertani problémákban látja; arra a kérdésre pedig, hogy mi lenne az a három dolog, amit azonnal meg/vissza kellene változtatni, a következőket sorolta fel:

Várhatóan a rossz eredmények okozói a pedagógusok lesznek, miután ők nem tanítanak rendesen ebben az országban. Pedig kéthetente kapnak fizetésemelést is. - Ezt már én mondom, a pedagógus. Már szinte hallom, hogy a közvélemény hogyan lesz ismét ellenünk kommunikálva...

Emellett sajnos be kell látni, hogy a pedagógustársadalommal is vannak gondok (erről később), így való igaz, hogy tanárék sara is részben ez az eredmény. De biztosan szándékoltan az ő hibájuk??? Ide vágnak a pedagógusképzés problémáival kapcsolatos gondolataim. Bolognai folyamat ide, osztatlan képzés visszaállítása oda - a tanárképzés sem kerek. Két alapvető, és sürgősen orvosolandó probléma meglátásom szerint a tanárképzésben:

Néhány év tanítással a hátam mögött - azt hiszem - hiteles forrás lehetek a pedagógiáról gondolkodók között. Ezer meg egy írás született már a témában, miszerint ezek a mai kölykök teljesen mások, mint mi voltunk... Az okok(?) is megneveződnek itt-ott: a rohanó világ, a technika vívmányai, az információs társadalom, a nevelés (hiánya)...

Engem elsősorban (legalábbis ebben az írásban) az iskola szemszögéből érdekelnek gyermekeink. Meglátásom szerint a mai oktatás valóban háromlábú kisszék kell, hogy legyen. (De ismerős ez valahonnan...) A lábai pedig:

- a gyerekek,

- a szülők,

- az iskola/a pedagógusok.

Ma a gyermekekről gondolkodom, a későbbiekben górcső alá fogom venni a másik két tényezőt is.

Tehát: hányszor mondjuk el napjában: bezzeg a mi időnkben..., ha mi ezt megengedtük volna magunknak, Sanyi bá' már vágta hozzánk a kulcscsomóját..., nem mertünk mi visszapofázni, mert otthon olyan nyakast kaptunk, hogy a fal adta a másikat... Folytathatnám a sort, de szükségtelen. Mindegy is, hogy a fenti mondatok tanárék vagy nemtanárék száján csúsznak ki, ismerősek. Na, de most komolyan! Ki tette mégis ilyenné ezeket a mai kölyköket? Miért nem bírni velük az iskolapadban?

- A világ, s benne a társadalom változott meg ennyire? - Lehetséges.

- Az iskolarendszer nem működik megfelelően? - Ez bizonyos.

- A szülőkön is múlik a dolog? - Hajaj, de még mennyire...

Ezekről a tényezőkről később. Most nézzük egy gyermek szemszögéből a történetet. (Igen, pedagógusként is bele tudom képzelni magam a szerepbe...)

"Megint reggel. De rohadtul nincs kedvem suliba menni. Vagyis: de! A Gabi tegnap találkozott az új taggal. Tök kíváncsi vagyok, majd elmeséli. Hol a táskám? Ja, a sarokban... Oda dobtam tegnap, amikor hazaértem. Tanszobán nagyjából megcsináltam a házikat. Majd szünetben belenézek ebbe-abba. Tényleg! Írunk ma? Hmm, talán irodalomból, mert tegnap összefoglaltunk. De az jó, mert tegnapról mára csak megjegyeztem valamit... Amúgy is megmondták anyuék, egy egyes nem a világ vége. Mondjuk tegnap is kaptam egyet, de anyu nem kérdezte este, én meg nem mondtam meg. Na, mi lesz még ma? Lesz töri is. Megyünk az infóba. Cipelhetem a cuccaimat. Azt a pár képet az osztályteremben is megnézhetnénk papíron. Minek kell ezért két emeletet mászni? Először tök menő volt az infós töri óra, de már unalmas. Mondjuk Peti bá' jófej. Foglalkozik is velünk, megkérdezi, hogy vagyunk. Baromira igyekszik szegény, úgyhogy mindig szoktunk neki segíteni beüzemelni a projektort. Meg nem is hangoskodunk nála, mert nem érdemli meg. Csak sajnáljuk szegényt, hogy nem boldogul ezekkel az eszközökkel. Biztos ezért is szomorú mindig, meg szerintem önbizalomhiányos is. Bezzeg a Kati néni! Hát, az egy hülye! Veri magát, de egy kukkot se lehet érteni abból, amit mond. Mondjuk az is igaz, hogy mi se fogjuk vissza magunkat. De ha egyszer annyira unalmas, meg folyton csesztet minket... Az ebéd biztos megint szar lesz. Én simán kirúgnám ezeket a konyhásokat. Mindegy. Ma megint nyolc órám lesz, hulla leszek, mire hazaérek. Majd este megnézem a sorozatot is, meg beszélek fészen a többiekkel. Úgyis anyuék is fáradtak lesznek, nekik sincs kedvük semmihez."

Előre leszögezem: tudom, hogy kivételek mindig vannak. Azonban meggyőződésem, hogy ezek a körülbelüli gondolatok minimum minden második diáknak a fejében kavarognak reggelente. És ezért mi, felnőttek vagyunk a felelősek. Az oktatási rendszer, a szülők, a pedagógusok, a társadalom...

És itt térek ki kendergyermekeink (és persze a többiek) jogaira, kötelességeire. A gyermekek jogainak - és kötelességeinek - minden körülmények között érvényesülni kell. Ez ahhoz is szükséges, hogy a háromlábú kisszék stabilitása meglegyen; ebben bizony a gyerekeknek is részt kell vállalni!

2011. évi CXC. törvény

A mindennapokban azonban ott van a probléma, hogy az átlagember és gyermeke csupán azzal a ténnyel van tisztában, hogy a diákoknak jogaik vannak. Igen, vannak, például: hogy biztonságos környezetben tanulhassanak, személyiségi jogaik vannak, személyes adottságaiknak megfelelő megkülönböztetett ellátásban kell részesülniük, jogaik lehetnek kollégiumi ellátáshoz, ingyenes tankönyvekhez... Nem pedig ahhoz, hogy akkor egyenek, igyanak, beszélgessenek, jöjjenek-menjenek, amikor kedvük tartja. Kötelességük, hogy a házirendet betartsák, az óráikon részt vegyenek, rendben tartsák környezetüket, óvják a saját és társaik testi-lelki egészségét... Ezeket azonban mi, felnőttek kell, hogy megtanítsuk gyermekeinknek. Szülőként, pedagógusként egyaránt! S ha a gyermek így érkezne reggelenként az iskolába, már stimmelne a kisszék első lába. Másként (kender)gyermekeink csak a felnőttek által magukra hagyott "áldozatok" lesznek korunk társadalmában...